Lehet, hogy menőbb sopánkodni ezen, de én szeretem, hogy a lányaim kamaszok. Persze néha gyakorolni kell a “nagy levegő, háromig számolok és nem szólok” idegrendszererősítő feladatot, de sok dolog van, amit kifejezetten bírok. Például, hogy önállóak, esténként olvasnak maguknak, meg esznek, ha éhesek, csak hogy néhány praktikus dolgot említsek. Amikor szülők lettünk, egy csapásra kikerült az életünkből a spontaneitás. Mindent a gyerekekhez igazítottunk, úgy osztottuk be az időnket, hogy nekik jó legyen és ezzel el is fogyott 🙂 15 év után azonban végre -na jó, csak módjával-, de újra vissza-vissza kúszik. Az elmúlt hónapokban például hétköznap esténként néha elszökünk moziba a férjemmel. Szentendrén van a P’Art Mozi (http://www.partmozi.hu), aminek a hangulata igencsak különbözik a plázás mozikétól, de a pesti művészmoziktól is. Nincs popcorn, zacskózörgés meg reklám hegyek, viszont vannak igényes filmek és kellemes emberek, esetleg mozi előtt séta a Duna-parton. Ebben a blogban nem csak a moziban látott filmeket ajánlom, mert az otthoni filmnézés is része maradt az életünknek és egy-egy sokatgondolkozós nap után, jólesik kiütni az agyam egy jó filmmel.
Az abszolút kedvencem egy tavalyi film, az Őrült boldogság (La pazza gioia). Annyira olasz, amennyire csak lehet. Imádtam, hogy nem szinkronizált, de nemcsak a nyelv, hanem a zene, a Toscán táj és az épületek, az operatőri munka, a feszültségekkel teli történet és a két főszereplő színésznő (Valeria Bruni Tedeschi és Micaela Ramazotti) játéka mind együtt zseniális. A rendező, forgatókönyvíró (Paolo Virzi) egy olyan drámai történetet tár elénk, -miközben a finom humor sem marad el-, amely megmutatja, hogy hogyan lesz egymásnak támasza két nagyon különböző élethelyzetből érkező nő, a bolondokházában -igen!- és azon kívül, mert természetesen megszöknek 🙂 Velük nevettem, velük sírtam, drukkoltam nekik, majd napokon keresztül nem tudtam őket elengedni a gondolataimból.
A másik -szintén olasz- film, ami tetszett, az a Teljesen idegenek. Az alap szituáció az, hogy egy baráti társaság -akik azt hiszik, hogy mindent tudnak egymásról- összejönnek egy közös vacsorára, majd kiteszik a mobiltelefonjaikat az asztalra és akinek megcsörren ez alatt az idő alatt, az a többiek előtt kihangosítva veszi föl. Ennyi. Minden drámájával és a félreertésekkel együtt. Jók a szereplők, jó az alap sztori és elgondolkodtató -ami nem baj-.
Aztán itt van A számolás joga. Húúú, de jó az is! Ráadásul imádom az igaz történetek alapján készült filmeket. Az 50-es években játszódik a film, a hidegháború idején, amikor Amerika és Oroszország is el akar jutni az űrbe. A kutatásokban nagy szerepe van a három főszereplő hölgynek, akik amellett, hogy matematikából zsenik, színesbőrűek, ami az akkori Amerikában számos akadályt és nehézséget gördített még a tehetségesek lábai elé is. Fura a mai világban szembesülni azzal, hogy az egyenjogúságért vívott harcban Amerika mekkorát lépett előre cirka 60 év alatt. A film számos díjat bezsebelt, nem véletlenül. Nem csak matematikusoknak ajánlom!
A Sztálin halála egy francia-angol szatíra, és teljesen más hangulatú film, mint az előzőek. Igaz, vigjátéknak írják, de csalódni fog, aki holmi “teli szájjal röhögős” vicces filmet vár. Fölösleges leírni, hogy miről szól, mert ha valaki annyit mondana, hogy “meghalt a nagy vezér és az ő haláláról és a körülötte lévő emberek helyezkedéséről szól”, én tuti nem nézném meg. A nagyon jó karakterek, a képtelen helyzetek, és megoldások, valamint a keserédes hangulat a valóság és képzelet határán teszi igazán emlékezetessé ezt az alkotást. Bár néha egészen abszurdnak tűnik, ma már tudjuk, hogy bizony ezen a világon -sajnos- semmi sem elképzelhetetlen.
A Három óriásplakát Ebbing határában az a film, ami után az ember csöndben marad. Hamar sikerül azonosulni a női főszereplő (az Oscar -díjas Frances McDormand) fájdalmával és azzal az élethelyzettel, amikor tulajdonképpen minden mindegy. Egy film, ahol a főszereplő lányát megerőszakolják és megölik, nem vidám. Nem akar tanítani, nincs min gondolkodni, viszont az érzések, érzelmek kendőzetlenül áramlanak ebben a filmben. Persze néha az ember józan esze megkérdőjelezi, hogy normális dolog-e az, hogy egyetért, együttérez a főszereplővel. De hát kérem, ez a lényeg! Jó, ha megmozgat, meg elgondolkodtat és persze, ha kikapcsol.
